Nyolcadik nap - Vissza Jerevánba

Megint hajnali indulás. Határon átkozódás. Ararát fényképezés, obszidiángyűjtés az autópálya mellett. Majd az országban uralkodó korrupció gyakorlati működésének elemzése egy rendőri igazoltatás kapcsán. Szeván tónál halevés. Aztán még pár látnivaló Garniban, a Geghard kolostor megtekintése és irány vissza Jerevánba. Itt este az utolsó pénzek elköltése és készülés a hazaútra.

Hetedik nap - Tbiliszi szabadon

Nincs szakmai program. Mindenki menjen amerre lát. Például a török fürdőbe, ahol Misa az ukrán díjbirkózó gyökérkefével maszatol a megfáradt turista ványadt testén, mielőtt szétáztatná azt a kénes -ezért enyhén büdös- vízben. Este vacsora egy azeri étteremben, majd elkeseredett küzdelem, aminek során egy őszinte helyet keresett maroknyi csapatunk, hogy grúz proletárok társaságát élvezve beszélgethessünk Szakasvili leváltásáról. Sajnos ez nem sikerült, mivel messziről lerítt rólunk, hogy turisták vagyunk, úgyhogy csak a taxisok vágtak át minket párszor. Végül azért találtunk egy gyöngyszemet: Duna Bar, avagy az egyetlen értékelhető magyar vállalkozás a grúz fővárosban.

Mennyi az annyi? - Örmény diaszpóra

Az örmény nemzet folyamatosan fogy. A 2007-es népszámlálás továbbvitt adatai szerint a lakosság száma 2008 júliusában 2 968 586 fő volt. Ez a szám 1992-ben még majdnem elérte a három és fél milliót. Aztán jöttek a háborúk, vándoroltak sokan és még többen költöztek külföldre. A külföldre költözés pedig nemzeti sajátosság Örményországban már az államiság kezdeteitől. Így lehet az, hogy napjainkban az örmény diaszpóra nagysága többszöröse a hazájukban élőknek. Az armeniadiaspora.com oldal szerint ez a szám több mint 10 millió. Hozzáteszem, ha mindenhol úgy számolnak, ahogy azt Magyarországgal tették, ahol szerintük 15.000 örmény él, akkor könnyen kihozható ez az elismerésre méltó adat.

A külügyminisztériumban a következő információkat adták a diaszpórával kapcsolatban:
A legtöbben Oroszországban élnek. Több mint 2 millióan vannak. Újabb 2 millióan Törökországban. Az Amerikai Egyesült Államokban 1,4 millió örmény él. Európában a legnagyobb örmény közösség Franciaországban található, csaknem félmilliós csoportról beszélhetünk, Németországban pedig közel negyvenezren élnek. 

Mire jó a diaszpóra? Mondjuk arra, hogy az örmény genocídium témáját  folyamatosan felszínen tartsa külföldön. Vagy segítse szabaddá vált hazáját különböző módokon. Például úgy, hogy turistaként visszalátogat, minél gyakrabban. Vagy segíti a múzeumokat mindenféle adománnyal. Vagy befektet. Vagy hosszú idő alatt összegyűjtött alkotásait kedvenc anyaországa fővárosának ajánlja fel, hadd főjön a fejük, hogyan állítják ki. De politizálni nem kell, vagyis a diaszpórának nincsen közvetelen hatása az örmény belpolitikára. És végezetül: a jó örmény diaszpóra-lakó folyamodhat kettős állampolgárságért is, mert az állam törvényei megengedik azt. Ekkor már részt vehet a választásokon is, persze csak akkor, ha abban az időben az országban tartózkodik. Nincsen tehát világon keresztül utaztatott mozgóruna. A nagy közösség összefogására és a lehetőségek minél jobb kiaknázására pedig létrejött az Örmény Diaszpóra Minisztérium. 

Az grúz kormányzat is belátta, hogy óriási lehetőség van a diaszpórában, ezért alakította meg 2008 februárjában a Grúz Diaszpóra Minisztériumot. Grúziának hozzávetőlegesen egymillió lakosa él a határokon túl, főként Oroszországban.   

A fenti képen látható dagadt macska szobrát Fernando Botero készítette. 

Hatodik nap - Tbiliszi magyar nagykövettel

Megint reggeli indulás. Vissza Tbiliszibe a kiabálós professzor társaságában. Délután a hotelszobák elfoglalása. Majd érkezett Sági Gábor nagykövet, aki jól érthetően magyarázta el azt a szövevényes kapcsolatrendszert amiben a kaukázusi államok élik mindennapjaikat, formálják külpolitikájukat és kapcsolatukat az Európai Unióhoz. Nagyon tanulságos előadás volt, de erről majd külön és hosszabban. Aztán vacsora és alvás, mert mindenkit kikészített az elmúlt két nap.

Ötödik nap - Tenger felé félúton, a végén befigyel a tenger ész meg egy tengerész

Már a reggeli is tósztolással indult. Ebből is látszik, hogy Kutaisziből nehéz volt menekülni. Valahogy mindenki azt szerette volna, ha mi ottmaradunk és részt veszünk egy konferencián. De nem akartunk. Inkább megnéztük a helyi nevezetességeket. Ezt meg is tettük egy fejhangon üvöltöző tbiliszi származású politológia professzor társaságában. Aztán nagy nehezen csak sikerült. Irány Batumi! Tenger, napfény, miegymás! Persze ebből nem lett semmi, mert előbb abszolváltuk a hivatalos programot az egyetemen. Ez amúgy a tengerparton van, de oda nem jutottunk le. Aztán még két szakmai program, amelynek során nem derült ki, hogy az Adzsáriában élő, autonómiával rendelkező népelemek hogyan különböztetik meg magukat a többi grúz népektől. És végül az este fénypontja: kinek a helyi rögvalóság megismerése panelben, kinek meg fent a hegyen tósztozás potentátok között, ahol kiderült, hogy a magyar Tamada is tud ütős lenni, ha jól megküldik. Hajnalban pedig tengerészekkel kerestük az esőben az egyetlen nyitva tartó helyet, mielőtt visszaindultunk volna a fővárosba, valaki pedig majdnem ivott 30 Euroért egy kávét a munkájukat éppen befejező hölgyek között.

Negyedik nap - Zötyögés Grúzia felé, meglepetések özöne

A negyedik napon korán hajnalban indultunk, hogy időben átléphessük az örmény-grúz határt és találkozhassunk grúz vendéglátóinkkal, hogy aztán attól a pillanattól kicsússzon a kezünkből mindenféle kezdeményezés fonala és feláldozhassuk a józan eszünket a grúz-magyar barátság oltárán, ami a kaotikus, fejetlen szervezetlenség és a mélyről jövő, őszinte, igazi vendégszeretet kettőséből alakult ki a következő két napban. Először Aparanban újra találkoztunk az előző este megismert győri kapcsolattal, akit éppen a helyközi választásra készülve sikerült meglátogatnunk pékségében, ahol kiadós reggelivel és tósztokkal fogadtak minket. Majd továbbcsattogtunk a határ felé, ahol újra átélhettük a nyolcvanas évek magyar-csehszlovák vagy magyar-román határokon átélhető vicces és néha értelmetlennek tűnő procedúrákat. Állandó ki és beszállás, papírok miatt kocsi visszafordítása, pakkok cipelése és átkutatása illetve helyi közlekedési eszközbe való betuszkolása volt a napirend. Tbilisziben már vártak ránk a Batumi Egyetem munkatársai, akik elvittek minket Grúzia második legnagyobb városába Kutaiszibe, hogy ott minden megbeszélt program és menetrend öt perc alatt szakadjon szerteszét. De még előtte Gori: találkozás a Nagy Vezér örökségével és egy nyugodt, délutáni uzsonna néven futó hatalmas trakta hét fogással, pohárköszöntőkkel.

Első szakmai program Jerevánban - találkozás a korrupcióval

Első szakmai programunk egy civil szervezethez vezetett. A Transparency International (TI) helyi irodáját látogattuk meg, ahol az iroda vezetője Varuzhan Hoktanyan és Amalia Kostanyan fogadott minket. Azért esett a választásunk rájuk, mert Örményország feltűnően rossz helyen szerepel a TI listáin, gondolok itt a Bribery Indexre, vagy a Corruption Perception Indexre (CPI). Az elmúlt öt évben az Örményországban mért CPI 3-as érték körül szóródtak, ami nem sok jót jelent az első helyen álló Dánia 9,3-as eredménye mellett. 2008-ban ez az index pontosan 2,9 volt. Összehasonlításképpen: Magyarország indexe ugyanebben az évben 5,1 volt.

Az előadás érdekessége abban állt, hogy minden, a következő napokban a hivatali emberektől hallott információt ezen a szűrőn átfolyatva értékelhettünk. A két kutató őszintén beszélt arról, hogy milyen civilként dolgozni egy olyan országban, ahol a kormányzattal egyet nem értőket azonnal beskatulyázzák az ellenzék beépített embereiként, vagy megpróbálják teljességgel ellehetetleníteni. Azért ez az ellehetetlenítés nem olyan egyszerű, hiszen Örményország rengeteg segélyt és támogatást kap, cserébe viszont a kormányzatnak fenn kell tartania azt a látszatot, hogy tesz a korrupció ellen. Ebbe beletartozik az is, hogy néhány, külföldi egyetemeken végzett kutató turkál a zsebekben, íródik néhány tanulmány és néha kisebb beosztású embereket nagy csinnadrattával megbüntetnek.

Kell tehát a segély és a pénz, amit persze az elit előszeretettel költ magára. De kikből áll az örmény elit? Varuzhan elmondása szerint jelenleg a klasszikus marxi eredeti tőkefelhalmozás korát éli országuk. Ebből a szabadrablásból három csoport veszi ki aktívan a részét: a karabahi veteránok csapata, a privatizáció során megtollasodott vállalkozók és az országban tevékenykedő importőrök (mivel nagy a külföldön élő diaszpóra által hazautalt valuta mennyisége, és az ország a legtöbb termékből importra szorul, adja magát a dolog).

Kik tehetnének a korrupció ellen, tettük fel a kérdést. Két szereplő is eszünkbe jutott hirtelen: az egyik maga az egyház, amely erkölcsi példamutatásával változtathatná a gyakorlatot illetve a nyugaton, jobb indexű országokhoz szokott diaszpóra képviselői, akik hazahozhatják és elterjeszthetik a korrupcióellenes magatartást. Vendéglátóink válaszai lelombozóak voltak etekintetben: az egyház nagyban függ az államtól, vagyis alapvetően támogatja a kormányt mindenben, ergo szemet húny a stiklik felett. A diaszpóra legnagyobb gondja pedig a török genocídium elismertetése, ami mellé nem fér be még az, hogy a drága, romantikus színekkel lefestett, szabad anyaországot szapulják. Diaszpórából érkező kétféleképpen jelenhet meg az országban: mint turista, vagy mint befektető, aki hamarosan maga is oligarchává válik. Nem beszélve arról, hogy a hazatérő diaszpóra nagy többségben Oroszországból érkezik, ahol hasonló helyzetet hagynak maguk mögött. És el is érkeztünk az egész rendszer alapjához: az oligarchákhoz. Nem kell őket feltétlenül így hívnunk, mivel az ország eredetileg demokratikus berendezkedésű. A feudális klánszerkezet sokkal jobb kifjezés arra a helyzetre, ahol 40 család kezében összpontosul az ország GDP-ének 45 %-a és ezt úgy érik el, hogy a politikában és a közigazgatásban is családtagok ülnek.

Az örmény társadalom nagy hányada észleli a körülötte lévő korrupciót és el is ítéli azt, de úgy gondolja, hogy sok mindent nem tud tenni a rendszer jobbítása érdekében. Érdekes volt az a megállapítása a kutatóknak, hogy az Európai Unió sokkal szigorúbb volt a leendő tagállamaial a korrupció kapcsán, mint a sokkal rosszabb helyzetben lévő Örményországgal.

És még utoljára néhány tanács azoknak, akik korrupt kormányhatalmat szeretnének játszani, azaz hogyan lehetetlenítsünk el minden velünk foglalkozó, kritikus hangnemben megszólaló civilt:

• rendezzünk náluk rendszeresen munkaügyi és adóellenőrzést
• ne engedjük őket az országos médiába, ahol a megjelenések felett mi diszponálunk
• fenyegessük meg munkatársaikat
• írjunk róluk valótlan dolgokat a negatív kampány jegyében
• állítsuk be őket bűnbaknak

Ennek ellenére azért vannak eredményeik, hiszen a választási procedúrában már a TI munkatársai is megfigyelhetnek, tanácsaik bekerültek a választás menetét szabályozó rendeletekbe. Plusz egy hónapja nyitottak egy olyan szolgáltatást, ahol bárki, aki úgy gondolja, hogy korrupciós ügy veszi körül, segítséget kérhet. A nagy nemzetközi összehasonlításhoz szükséges vizsgálatok mellett pedig saját kutatásaikat is végzik, többnyire háztartásokon.

Ui: A felső képet a grúz Transparency International oldalán találtam. Ilyen ivókürtökkel ott találkoztunk. Egyébként a grúzok kicsit jobban állnak mint az örmények. A 2008-as indexük 3,9 volt.

Pár örmény vicc

Folyamatos a viccgyártás a grúzok, az örmények és azeriek között, mert "kedvelik egymást". Nagyon. És a "kedvelik egymást" nem egymás vallásának szól. Szimplán a nemzeti érzület miatt heccelődnek egymással.
Az első vicc a Lonely Planetből van:
-Miért nem küldenek az örmények űrhajóst az űrbe, elsőként a Kaukázus népei közül?
- ??
- Mert ha ez sikerülne, akkor a grúzok mind megpukkadnának az irigységtől. Viszont ennek tudatában az örmények halálra röhögnék magukat. Aminek következtében az azerieké lenne minden terület.

A második viccet fiatal vezetőnk mondta, amikor arról beszélt, hogy az ősi grúz ábécé is örmény találmány, csak ezt a grúzok nem ismerik el:

-Tudjátok hogyan lett a grúz ábécé?
-Mesrob Mashtots (az örmény ábécé megalkotója Kr.u. 405-ben) nagyon mérges lett, hogy nem jut eszébe semmi, amikor arra vállalkozott, hogy megalkossa az örmény után a grúzok ábécéjét is. Leült vacsorázni, de közben is ez járt az eszében. Annyira felhúzta magát, hogy a vacsoraként feltálalt spagettit (micsoda anakronizmus) a falra kente. Aztán odanézett és rájött, hogy a falon lógó spagettidarabok által formázott minták épp megfelelnek a grúzoknak...

A harnmadikat a külügyminisztériumban sütötték el a Jereván rádió kapcsán. Angolul megy, mert magyarul nem jön ki:

-What's the difference between socialism and capitalism?
-??
-Capitalism made a lot of social mistakes but socialism had made some capital mistakes...

Harmadik nap - Egyetem, külügy, győri kapcsolat

A harmadik napon túlcsordult a hálózatépítés és a szakmai program. Mindezt súlyos városnézéssel nehezítve.

Jereváni egyetem
Reggel a Jereváni Egyetemen kezdtük, ahol Alexander A. Markarov rektorhelyettes fogadott minket és tartott előadást az örmény felsőoktatás sajátosságairól és egyetemük prioritásairól a régióban. Közben egyre jobban érlelődött bennünk a gyanú, hogy a budapesti CEU egy nagy kelet-közép európai káderképző, mivel mindenki akivel találkoztunk, őket emlegette, náluk végzett, vagy valamilyen egyéb szakmai kapcsolatban áll velük. A Jereván State University magyar partnerei is ők. Egyfajta hídként működnek Európa és Ázsia között, hiszen 2005-ben a jerevániak is aláírták a Bolognai egyeményt, miközben nagy számban érkeznek Iránból hallgatók, mivel az itt szerzett diploma ott is elfogadott. Az irániak számára az örmény képzés olcsónak mondható. (Egy év az egyetemen 500 Euros tandíjat jelent a legtöbb szakon.) Érdekes volt még az az információ, hogy a karabahi örmények számára külön kvótákat ad Örményország az egyetemein, ezzel is segítve az ott élők nemzeti identitásának megőrzését. Karabahban az ottani pedagógiai főiskolából alakítottak ki egyetemet, így már ott is elérhetőek a különféle diplomák. Az egyetemi élet nagyban megsínylette a kilencvenes éveket, amikor kb. egymillió ember hagyta el az országot. Többségük magasan kvalifikált, jó szakképzettségű, középkorú ember volt, akik Oroszország felé vették útjukat. Az ő helyüket kellett betölteni az egyetemeken és az iparban.

Városnézés
Busszal gyors körbefutás a városban, a kelet-európai toposzként értelmezhető: gigantikus, nőt karddal ábrázoló szobor lábától kilátás, Örmény Genocídium Múzeum és emlékhely és a Régi Iratok Múzeumának megtekintése. A gigantikus női szobor helyén amúgy 1953-ig gigantikus Sztálin szobor állt, amit a nagy vezhér halála után hihetetlen gyorsasággal tüntetett el a hálás örmény vezetés és cserélte le a ma is látható nővel. A nő lába alatt pedig a Hősök csarnoka néven emlegetett emlékhely található, ahol a Karabahban lelőtt hősök véres ruhái és pipagyűjteménye mellett a főbb hadi események diaporámái és a dicső múlt nagyjai láthatóak.

Külügyminisztérium

A győri kapcsolat

Második nap - Kóma Jerevánban

Van abban valami perverz, ha az ember egy teljességgel ismeretlen városba érkezik meg hajnalok hajnalán, ahol rögtön közlik vele, hogy itt pedig fizetni kell, ha ki akar lépni a repülőtérről és be akar lépni a városba. Örményországba ugyanis még kell vízum. (A külügyben az ebben a témában feltett kérdéseinkre - Röviden: Minek ez? - csak annyi választ kaptunk, hogy ez a kis apróság (20 dollárról beszélünk) nem befolyásolja a turizmus volumenét és különben is nekik is kell vízum a többi uniós országba, úgyhogy bibibi.)

Gondolom a külügyből nem sokat tartózkodnak a határokon résztvevő megfigyelőként, ahol a hajnalban érkező félkómás turisták tucatnyi nyelven anyáznak, miközben sorukra várnak, hogy végre pecsételjenek, átnyálazzák az útlevelüket és belematricázzanak egy oldalnyi bumáskát. Persze csak miután helyi pénzegységekre (jelen esetben ez a dram) váltották konvertibilis valutájukat, mert a kollegák csak ezt fogadják el. A hajnali érkezés pedig garantált, mivel a nyugati repülőtársaságok a visszafele úton nyernek három órát az időeltolódás miatt, úgyhogy előszeretettel érkeznek hajnalban.

A jereváni repülőtér amúgy egy ordenáré nagy betonkomplexum, amit próbáltak igényesen kidekorálni belülről. Ez volt az első olyan repterem, ahol a duty free shopokat felfűzték a ki és bevezető útvonalakra, hogy az utazó nagyközönség még véletlenül se tudja kikerülni a konyakos pultot.

A belső globális külső enyhe kaotikus külsőt takart, félig kész kijáratokkal, bejáratokkal és egymás hegyén-hátán taposó taxisokkal. Nekünk volt kettő előre lefoglalt kisbusz, akik már vártak ránk, úgyhogy könnyedén túljutottunk a nehezén. Hajnali négykor már a szálláson voltunk és megittuk első sörünket a lobbiban, plusz kiélveztük az ingyen wifi nyújtotta lehetőségeket.

A szállásunk neve: Hotel Reghine. A helyi folklór szerint a tulaj -amerikás, hazaköltöző örmény- megözvegyült és a hotelt felesége emlékének szentelte, róla lett az egész komplexum elnevezve. A hölgy báli ruhái ki is voltak állítva a lobbiban, úgyhogy lehetett ebben a történetben valami igazság. A tulaj pedig ott ült minden nap egy fotelben és csendesen nézgelődött nagy szakálla mögül. És megint belehúztunk: a medence még nem volt készen. De a Halálcsillag irányítóközpontjára hajazó szobai ablakokból látható volt az örmények legnagyobb büszkesége: az Ararát. (Mint később megtudtuk: nagyjából mindenhonnan látszik, mivel majdnem 5000 méteres a kicsike.)

A társaság nagyobbik fele itt váltott hardcore ibuszos turistatempóra és reggel nyolc körül már elindult, hogy megnézze Edzsmiadzint, az örmény Vatikánt. (Erről írjon valaki, aki ott volt. Én csak a képeket láttam.)

Mi pedig elindultunk, hogy leszervezzünk pár dolgot, meg hogy belevessük magunkat a város mindennapi nyüzsgő életébe. Rögtön feltérképeztük a jégkrémkínálatot, ami egy ex-szovjet tagköztársaságban alap, aztán találtunk egy érdekes helyet, ahová később még visszatértünk enni, végül leértünk az egyetemi negyedbe, ahol mindenki vizsgáról jött vagy vizsgára ment, úgyhogy óriási volt a nyüzsgés. Már csak azért is, mert a nagy városépítő, aki megtervezte a modern örmény fővárost a K+F és oktatási negyedet egy helyre összpontosította, a város Nork névvel illetett negyede alá. Egyébként itt még nem tértek át a Neptunra, úgyhogy mindenki apró könyvecskével a zsebében mászkált. Kiderült közben, hogy itt a jeges kávét isszák tejfölös dobozból és nem a vodkát, illetve hogy a manele (vagy balkáni négyujjas, vagy turbofolk, vagy csalga, kinek hogy tetszik) itt is mindent visz, ha szabadtéri kiülős helyeken szolgáltatott gépzenéről van szó és a kétes műszaki állapotú marsutkák itt is hasonlóan tömve vannak, mint a Kelet-Európa hasonló országaiban.

Közben a többiek is visszatértek a körútról, úgyhogy elindulhattunk első szakmai programunkra a Transparency International helyi alapszervezetéhez. Olyan "előkelő" helyen vannak ők, hogy a taxisaink fél órát köröztek a környékükön, míg odaataláltak.

Este pedig vacsora, de arról majd egy külön posztban.

Újra úton a csapat!

Idén nagyobb lélegzetű dologra vállalkoztunk. Elhagytuk Kelet-Európát, a Balkánt és közelebb próbálunk jutni Ázsiához. Idén az úticél a Kaukázus, azon belül Örményország és Grúzia. Állítólag minden rendben. És tényleg. Eddig minden rendben volt. Már itt ülünk Jerevánban a Hotel Regina lobbijában és egy Kilikia sör mellett verjük a billentyűket. Részletek később.

Első nap - Nagy utazás

Észveszejtő, ahogyan a globális utazási biznisz maga alá gyűri az ésszerűséget. Azért, hogy keletre utazhassunk, először nyugatra kellett mennünk. A cseh légitársaság ugyanis így tudja könnyebben feltölteni a Jerevánba tartó járatát és kihasználni a kisebb gépeit. Először elutaztunk Budapestről Prágába, majd onnan vissza Jerevánba. A kis képernyőn meg integethettünk az alattunk újra megjelenő Győrnek és Budapestnek. És ha Bécsből szerettünk volna menni, akkor is hasonló lett volna a helyzet. Egy Budapest-Bécs-Jereván repjegy olcsóbb, mint a közvetlen Bécs-Jereván jegy. Egy pontot viszont felírtunk a cseheknek azért, mert a sört berakták az ingyen kérhető italok közé. Így telt az első napunk. Jobbára repülőn ültünk meg ki-be csekkolgattunk. Jerevánba pedig másnap hajnalban érkeztünk csak meg, úgyhogy az egy másik poszt témája lesz.
És még említést kell tennünk a Panoráma útikönyv sorozat Szovjetuniót bemutató, mintegy másfél kilós kötetéről, amit a reptéri biztonsági rendszerek nem tudnak értelmezni, ezért a szegény utast behívják magyarázkodni, mielőtt beraknák a gépbe a csomagját.