Gondolom a külügyből nem sokat tartózkodnak a határokon résztvevő megfigyelőként, ahol a hajnalban érkező félkómás turisták tucatnyi nyelven anyáznak, miközben sorukra várnak, hogy végre pecsételjenek, átnyálazzák az útlevelüket és belematricázzanak egy oldalnyi bumáskát. Persze csak miután helyi pénzegységekre (jelen esetben ez a dram) váltották konvertibilis valutájukat, mert a kollegák csak ezt fogadják el. A hajnali érkezés pedig garantált, mivel a nyugati repülőtársaságok a visszafele úton nyernek három órát az időeltolódás miatt, úgyhogy előszeretettel érkeznek hajnalban.
A jereváni repülőtér amúgy egy ordenáré nagy betonkomplexum, amit próbáltak igényesen kidekorálni belülről. Ez volt az első olyan repterem, ahol a duty free shopokat felfűzték a ki és bevezető útvonalakra, hogy az utazó nagyközönség még véletlenül se tudja kikerülni a konyakos pultot.
A belső globális külső enyhe kaotikus külsőt takart, félig kész kijáratokkal, bejáratokkal és egymás hegyén-hátán taposó taxisokkal. Nekünk volt kettő előre lefoglalt kisbusz, akik már vártak ránk, úgyhogy könnyedén túljutottunk a nehezén. Hajnali négykor már a szálláson voltunk és megittuk első sörünket a lobbiban, plusz kiélveztük az ingyen wifi nyújtotta lehetőségeket.
A szállásunk neve: Hotel Reghine. A helyi folklór szerint a tulaj -amerikás, hazaköltöző örmény- megözvegyült és a hotelt felesége emlékének szentelte, róla lett az egész komplexum elnevezve. A hölgy báli ruhái ki is voltak állítva a lobbiban, úgyhogy lehetett ebben a történetben valami igazság. A tulaj pedig ott ült minden nap egy fotelben és csendesen nézgelődött nagy szakálla mögül. És megint belehúztunk: a medence még nem volt készen. De a Halálcsillag irányítóközpontjára hajazó szobai ablakokból látható volt az örmények legnagyobb büszkesége: az Ararát. (Mint később megtudtuk: nagyjából mindenhonnan látszik, mivel majdnem 5000 méteres a kicsike.)
A társaság nagyobbik fele itt váltott hardcore ibuszos turistatempóra és reggel nyolc körül már elindult, hogy megnézze Edzsmiadzint, az örmény Vatikánt. (Erről írjon valaki, aki ott volt. Én csak a képeket láttam.)
Mi pedig elindultunk, hogy leszervezzünk pár dolgot, meg hogy belevessük magunkat a város mindennapi nyüzsgő életébe. Rögtön feltérképeztük a jégkrémkínálatot, ami egy ex-szovjet tagköztársaságban alap, aztán találtunk egy érdekes helyet, ahová később még visszatértünk enni, végül leértünk az egyetemi negyedbe, ahol mindenki vizsgáról jött vagy vizsgára ment, úgyhogy óriási volt a nyüzsgés. Már csak azért is, mert a nagy városépítő, aki megtervezte a modern örmény fővárost a K+F és oktatási negyedet egy helyre összpontosította, a város Nork névvel illetett negyede alá. Egyébként itt még nem tértek át a Neptunra, úgyhogy mindenki apró könyvecskével a zsebében mászkált. Kiderült közben, hogy itt a jeges kávét isszák tejfölös dobozból és nem a vodkát, illetve hogy a manele (vagy balkáni négyujjas, vagy turbofolk, vagy csalga, kinek hogy tetszik) itt is mindent visz, ha szabadtéri kiülős helyeken szolgáltatott gépzenéről van szó és a kétes műszaki állapotú marsutkák itt is hasonlóan tömve vannak, mint a Kelet-Európa hasonló országaiban.
Közben a többiek is visszatértek a körútról, úgyhogy elindulhattunk első szakmai programunkra a Transparency International helyi alapszervezetéhez. Olyan "előkelő" helyen vannak ők, hogy a taxisaink fél órát köröztek a környékükön, míg odaataláltak.
Este pedig vacsora, de arról majd egy külön posztban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése